Arnold évek óta tervez egy utat Lappföldre. Szerinte a legjobb augusztus közepén indulni. Az „éjféli napfénynek” - ugyan már vége van, de a szúnyogok addigra már visszatértek a lápba, a fegyelmezett svéd pedig a munkahelyére, vagy az iskolába.
- Jobb körülményeket el sem lehet képzelni egy északi körútra. Útba ejtjük a svéd nevezetességeket és a nemzeti örökségeket. A faluni rézbányát, Carl Larsson sundborni házát, a ragundai halott vízesést, a borgvattneti kísértetházat, a Thai Templomot, a Magas Partokat, a Lulea Óvárosát, a pajalai Laestadianus pörtét és a kirunai vasbányát – sorolja.
Azt tervezzük, hogy útszéli kunyhótelepek összkomfortos házikóiban - stugáiban - vagy menedékházakban – svédül vandrarhemekben - szállunk meg. Ez utóbbiaknak a kontinensen Ifjúsági szálló - Youth Hostel - a nevük, de Svédországban inkább az idősebbek veszik igénybe. Négy-hatszemélyes szobák, mikrohullámú kemencével és kávéfőzővel felszerelt közös konyha, fürdőszoba. Rendes népség szokott megszállni, általában STF - Svéd Turista Szövetség - tagok. Eddig még nem fordult elő olyan eset, hogy idegenekkel kellett megosszuk a szobát. Minket ez nem zavarna annyira, mint a svédeket.
Stockholmnál északabbra egyikünk sem járt még, ezért információért a nagy elődökhöz folyamodtunk. Carl von Linné a Királyi Tudományos Társaság titkárának, Anders Celsiusnak a javaslatára 1732 nyarán járt Lappföldön növény- és ásványgyűjtés céljából. Élményeit A lappföld flórája című könyvében írta le.
A világ növényeit ma is Linné szexuális rendszere alapján osztályozzák. Vagy ahogy a stockholmi metró Egyetem megállójának a falán áll: „Deus creavit Linneaus disposvit. – ami szerintem azt jelenti, hogy „Isten teremtette, Linné rendszerezte.”
A 21 éves Carl von Linné 1730-ban a Præuludia Sponsaliorum Plantarum - "Előjáték a növények esküvőjéhez " című dolgozatában javasolta először azt, hogy a növényeket a nemi élethez szükséges felszerelésük alapján osztályozzák. Linné az ember nemi szerveiből vett hasonlóságra alapozta elméletét. A termő bibéje az anyaméhre, a virág csészelevelei a nagy ajkakra - illetve a fitymára -, a szirmokból összetevődő párta pedig a kis ajkakra emlékeztet. A dolgozat fedőlapján – máskülönben a svéd százkoronáson látható - rakoncátlan szél rázza az egyivarú erdei szélfű virágait, pajkosan kavarog a virágpor, hogy végül a termőkre hullva megtermékenyítse azokat.
Linné annyira beleélte magát a növények nemi életébe, hogy a Cickafark (Achillea millefolium ) nemtelen, szélső virágait kurváknak nevezte. A Természet rendszere című könyvének (Systema Naturæ) a „Kulcs a szexuális rendszerhez” című fejezetében pedig a nyolcadik osztály (Octandria) nyolc porzót és egy termőt tartalmazó virágait a menyasszony hálószobájában tolakodó nyolc vőlegény esetéhez hasonlította.
A tévedhetetlennek kikiáltott Linné sokszor melléfogott. Orvosi doktorátusát a maláriából írta, melyet szerinte a vízben levő iszaprészecskék terjesztenek. A fecskék pedig szerinte a tenger fenekén telelnek át. Ez a tévhit sokáig élt, és csupán jóval Linné halála után merészkedtek előállni a madarak vándorlásának merész elméletével. Hozzátéve azt is, hogy „nagyrészük természetesen a tenger mélyén várja meg a tavaszt.”
Linné május végén ért Torneåba, ahol a tavaszi olvadások miatt magasan áll a víz. "Ez az egész lappok országa csupa láp. A pap nem írhatná le jobban a poklot, ami aligha rosszabb ennél."
Linné útleírásában két kőzet- vagy növényleírás között egy-egy meglepő észrevétel: „A finn parasztlányok bögyösek, míg a lapp lányoknak apró melleik vannak, et quales crudas servat puella marito.” Vagy: „A kövér nők vaginája nem nagyobb. Ellenkezőleg, minél soványabb, annál nagyobb a vaginája.”
Első nap: Stockholm – Enköping - Avesta – Falun – Sundborn – Mora – Älvdalen
Linné 1732-ben kis bőrtáskát vitt magával a lappföldi útjára. Benne egy ing, 2 kézelő, 2 hálóköntös, egy tolltartó, egy mikroszkóp, egy tintatartó, egy távcső, egy tüllálarc szúnyog ellen, egy fésű, papírlapok növénypréseléshez, három könyv, köztük egy ornitológiával foglalkozó, és egy füvészkönyv volt. A Toyotánk csomagtartójában több váltás ruha, vízhatlan felszerelés, cipők, bakancsok barangoláshoz. Hálózsák, takarók, papucs, pizsama. Fényképezőgép, kukker, zsebrádió. Hűtőláda, benne többféle sajt, szalámi, vaj. Térképek, és esti olvasmányként a pajalai Mikael Niemi regénye: Popzene Vittulából.
Szerencsénk van, az ég felhőtlen, kellemes meleg, 20 fok lehet. Emlékszem olyan augusztusra, amikor az egyfolytában zuhogó esőt csak néha szakította meg egy-egy zápor. Az Oslo felé vezető E18-as országúton gyér a forgalom, a korán kelők többsége az IKEÁ-ba igyekszik. Az egykor tormaültetvényeiről híres Enköping előtt letérünk az országútról. Valahányszor tehetjük, benézünk az 1300-as években épült Härkeberga templomba.
A templomot a középkori Svédország legnagyobb művésze, Albertus Pictor az írástudatlanok számára készült képes biblia, a Biblia pauperum - a szegények Bibliája - fametszetei alapján festette ki 1480 körül. A boltíves mennyezeten az Ótestamentumból ismert jelenetek, a középkor divatja szerint öltözött polgárok, papok, parasztok, brutális, durva egyének, bolondok, hiszékenyek, csodalények és stilizált állatok - hárompúpú teve, krokodilra emlékeztető elefánt, kicsinyeit saját vérével tápláló pelikán és a hamvaiból feltámadó főnix madár - üdvözítő keveréke.
Albert al secco technikával, azaz száraz vakolatra festett falfestményeit a XVI. századi reformáció éveiben lemeszelték, de a boltozatot érintetlenül hagyták. A sárga másszikot és a vörös cinóber az évszázadok alatt megfeketedett, de az okkersárga, a kobaltkék, a smaragdzöld és az indiai vörös – más néven caput mortuum (a halott feje) – még ma is élénken virít.
Avestában a városhatáron, a vörös-fehérben pompázó, monumentális Dalahästen faló szobor tövében szendvicset ebédelünk. (Ez a cifra faló olyanszerű jelképe a vidéknek, mint magyar földön a karikás ostor vagy a hímes tojás.) Falunig aztán meg sem állunk.
Falun hatezer lakosával 1650-ben még Svédország második legnagyobb városa volt a tizenötezer lakost számoló Stockholm után. Az 1992-ben bezárt Falun bánya - valamikor a világ legnagyobb rézbányája - ma a 12 svéd világörökség egyike.
Középkorú svéd nőkkel megrakott felvonó visz le a tárnába. A mennyezetről sárga lé csepeg a sárga gumiköpenyünkre, itt-ott omlás nyoma. Az alacsony vájatban meg-megkondulnak az idejében meg nem hajtott sisakos fejek. Sárga masszában tapicskolva követjük vezetőnket, a délceg nyugdíjas bácsit, aki az egyik kanyarulatba érve eloltja a lámpáját. A tökéletes sötétségben beállt csendben vékony, szipogó hang szólal meg: - Gyújtsa fel, kérem! Klausztrofóbiám van! (Mit keres az ilyen a bányában? És még fizet is érte!)
Hatalmas teremben háromszáz éves fadúcolás, a falakhoz támasztva szerszámok: feszítővas és kalapács. A kormos falon aranyozott királyi névjegyek, köztük XVI. Károly Gusztáv aranyozott - és hibásan betűzött - aláírása 1973-ból. A kezdetleges munkakörülmények, az állandó füst, és a vak bányalovak hallatán elborzadva csóváljuk a fejünket. Ehhez azt kell tudni, hogy a svéd legelöl jár a kollektív empátia művelésében. Amikor 1974-ben az ABBA együttes nyerte az Eurovízió dalfesztivált, a svéd TV riportere megkérdezte tőlük: - Van-e fogalmuk arról, hogy hányan haltak meg Waterloonál? Hogyan lehet ilyesmiről vidám dalt énekelni?!
A felszínen ragyogó napfény fogad. A közeli kilátóról lefényképezem a hatalmas gödörben törpülő munkagépeket, a bánya környékén felhalmozott salakhegyeket, a penészt és a gombásodást megakadályozó faluröd, a „falu-vörös” házfesték nyersanyagát. A falu-vörös nem képez összefüggő réteget, ezért a fa tud alatta lélegezni. A meleg nyári esti megvilágításban országszerte csillognak, fluoreszkálnak a svéd tájra jellegzetes, vörös faházak.
A rézbányászat másik híres mellékterméke a vörös szafaládé, a népszerű „falu-korv” azaz a Falu-kolbász- Az érc felszínre emeléséhez ökörbőrből készült köteleket használtak. A felesleges marhahúst leőrölték, marhabélbe tömték, és füstöléssel tartósították.
Falunban rövid kérdezősködés és számos U-kanyar után sikerül Sundbornba érnünk. A falucska nevezetessége Carl Larsson (1853 - 1919), a világhírű svéd festőművész kívül-belül tarka kaleidoszkóp háza. Valahányszor gyerek született, annyiszor bővítették a házat egy-egy újabb szobával, fészerrel. Larssonék ügyes megoldásokkal, harmonikusan összekapcsolt udvarházat alakítottak ki a Lilla Hyttnäsnek - Kis Kunyhó - keresztelt házukban. Az ötlet az Arts and Crafts mozgalom vezető személyiségétől, az angol William Morristól származott, aki szerint a lakásnak követnie kell a növekvő szükséget.
A sundborn-zöld néven ismeretes mélyzöldre festett funkcionális bútorokat helybéli kézművesek készítették. A szőtt függönyök, a párnák és a terítők Karin asszony szimbolikus elemekkel díszített munkái. A vendégszoba falába épített hálófülke aprócska ágyában olyan neves személyiségek háltak, mint Selma Lagerlöf és Anders Zorn, a másik svéd „festőóriás”. Nem mintha nem telt volna hosszabbra, hanem azért mert a XIX. század végén még ülve aludtak a svédek. Attól féltek, hogy a nyelvük becsúszik a garatba, és álmukban megfulladnak. A konyha falán fényesre sikált rézedények, az ablakpárkányon az egykori háztulajdonos festményeiről jól ismert pelargónia. Az ablakból rálátni a villamos erőművet meghajtó patak fölé hajló óriási szomorúfűzre.
A 70-es országút a 370 millió évvel ezelőtti óriási meteorit kráterében keletkezett Siljan tó partján vezet Dalarna tartomány központja, Mora felé. Későre jár, a Zorn múzeum már bezárt, ezért nem állunk meg Morában, hanem folytatjuk az utat az 50 kilométerrel északabbra fekvő Älvdalenbe, ahol a Három medvéhez címzett panzióban szállunk meg.
A minden izében recsegő ház közös nappalijában talált régi újságok között keresek elalváshoz szükséges olvasnivalót. Vidéken párosával mentek a „titkos házikóba”, áll a Svéd budi - nemcsak szarság című néprajz ízű cikkben. Ott zavartalanul elbeszélgethetett az ember. Általában egyneműek osztoztak az üléseken. Anya a lányával, a cseléddel vagy a sógornővel, apa a fiával, a sógorral vagy a pásztorlegénnyel. Jobb helyeken három ülőke volt, hogy a kísérőnek se kelljen várakoznia a sötétben. A modern budinak nincs romantikája, nem lehet titkokat sugdosni egymásnak. Manapság ennyire csendes és szagtalan a budi - sóhajt fel a cikkíró.
A cikket a "Mennyei béke budija" nevet viselő, funkcionális műalkotás illusztrálja. Komlóval benőtt, hagyományos, vörösre festett, családi árnyékszék. Kiváló hely a reggeli kávé utáni meditációra. A tündöklő kobaltkék falra festett angyalok teremtette hangulatban feldobódnak a szimultán látogatók. És, hogy az előcsiholt ötletek, gondolatok, sziporkák ne menjenek kárba, a látogatók sárgaréz gyertyatartóban égő gyertyák fényénél írhatják be titkaikat a vendégkönyvbe.
A Dalahästen faló tövében szendvicset ebédelünk
A faluni rézbánya kormos falán aranyozott királyi névjegyek
Országszerte csillognak, fluoreszkálnak a jellegzetes vörös faházak
Számos U-kanyar után sikerül Sundbornba érnünk
Második nap: Älvdalen - Sveg (a Pokol-vízesés) – Älvros - Östersund
Älvdelenben korán kelünk, a porfírmúzeum még zárva van, megelégszünk a körbejárásával.
A jáspishoz hasonló, a tízes keménységi skálán 7-es keménységű porfírt az 1750-es évek óta bányásszák. Itt csiszolták 1844-1852 között XIV. Károly János király szarkofágját, amit aztán a stockholmi Riddarholmen templomba szállítottak. 1856-ban akkora hó hullott, hogy a világos-vörös szarkofágot két nagy szánon - az egyikre a 11 tonnás koporsót, benne pálinkáshordóval, a másikra az 5 tonnás fedelet rakták - a legközelebbi kikötőig szállíthatták. Két hegedűs húzta a (szán)talpalávalót. Minden emelkedő előtt és után járt egy-egy extra pohárka pálinka a 180 ünneplőbe öltözött vontatólegénynek.
Az út patak mellett kanyarog, fenyves és nyírfaerdő váltogatja egymást. Irtás, rajta elvétve egy-egy magányos faszál. Biztos protekciós fenyők. Härjedalen tartomány legnagyobb városában, Svegben tankolunk. Az alig ezer lelket számláló Sveg lakosai 1918-ban „Északról jön a fény!” felkiáltással úgy döntöttek, hogy gyakorlati síkra terelik elégedetlenségük rendezését. A hatóságok a helyi vadásztársaság négy tagját kérték fel a háborgó néptömeg szétoszlatására. A mártírülepekbe fúródott sörétek megtették a hatásukat: a svegi bolsevikok, a stockholmiakhoz hasonlóan, elméleti szinten folytatták a forradalmat.
A kilométeróra szerint eddig 400 kilométert tettünk meg. Svédre fordítva 40 milt. (Soha nem szokom meg azt, hogy 10 kilométerekben adják meg a távolságot.) A benzinkút WC-je tiszta, az ülőke mellett, kis asztalkán cserepes virág. Helyi újságot vásárolok, reggeli olvasnivalónak. Nemcsak a nappalok lesznek hosszabbak azáltal, hogy egyre északabbra utazunk, hanem a pornólapok is szaporodnak a benzinkutak polcain.
A Pokol-vízeséshez (Helvetetsfallet) Svegből tíz kilométer hosszú földút vezet. A kavicsos parkolóban kiguvadt szemű, testes pár piheg a hirdetőtábla előtti padon. Kipallózott, meredek erdei ösvény vezet a völgybe. A pallók után átbújunk néhány ledőlt fatörzsön, aztán függőhídról nézzük, ahogy a meredek sziklafalak között robogó Ämån folyó vize ragyogó fehér habbá változik alattunk.
Az eső a Trondheimbe vezető, egykor népszerű zarándokút menti Älvrosban ér utol. Ferdinand Böök Utazás Svédországban című könyvében (1924) azt írja, hogy „esőben Härjedalen tartomány szürke-fekete, és kékesszürke szimfónia. A kihaltság nagysága, mint egy ragadozó madár szárnya sötét árnyékként pásztáz végig a tájon.”
Hát ez minden csak nem szimfónia.
Ferdinand Böök 1924-ben járt erre, szerinte a régi templom megér egy misét, míg az új templom nyugodtan versenyezhet a Svédország legcsúnyább temploma címért. A régi templom és a hozzá tartozó komor harangláb a sötéten hömpölygő Ljusnan folyó partján áll. A mennyezetre festett naiv felhők alatt parányi oltár és díszes szószék áll.
A világos, tágas új templomot a faluban találjuk meg. Valószínű, hogy 1924 többször átalakították. A szabadon álló oltár mögötti sekrestyét Ádám és Éva, valamint a földet, a levegőt és a vizet jelképező, aranyozott kovácsmunka választja el a teremtől.
Svédország földrajzi középpontjában, Ytterhogdalban lassítunk. Innen már kifelé tartunk az országból. A falu központjában ICA élelmiszerbolt, előtte üllő fölé kalapácsot emelő szoboralak áll. (Addig üsd, amíg meleg!)
Szürke Mercedes szagolgatja a Toyotánk farát. Ketten ülnek benne, a férfi vezet. Amikor végre rászánja magát az előzésre, piros Volvoval találja szembe magát. Az utolsó pillanatban sikerül fékeznem, és a Merci egy szusszanással becsúszik elénk. Távolodó irányjelzője sokáig villog.
Östersundban megállunk ingyenes várostérképért az első benzinkútnál. Östersund Jämtland tartomány fővárosa. 1563-tól kezdve több háború dúlt a svéd és a dán-norvég birodalom között ezért, a Svédországot ékként kettévágó tartományért. A harmincéves háború egyik time-outját kihasználva a svédek legyőzték a dánokat, és az ezt követő 1645-ös Brömsebro-i béke értelmében Jämtland svéd tulajdon lett. A norvégok és számos jämtlandi polgár ma sem felejtették el azt, hogy Jämtland hosszabb ideig volt norvég, mint svéd terület.
Korán van még, tovább hajtunk az Östersunddal szembeni Frösö szigetére. A sziget magaslatán álló Frösö templomot, a híres eskető helyet szeretnénk megnézni. A templom zárva van. Amíg Arnold a bejárat melletti üvegkalitkában talált zarándokpecséttel körbepecsételi a benzinkútnál szerzett térképet, a kilátásban keresek vigaszt. Előttem csillogó víztükör a nagysága alapján Svédország negyedik tava, a saját Nessivel (gy.k. Loch-Ness szörnnyel) dicsekedő Storsjö, mögöttem az Oviksfjällen havasok magasodnak.
Miután kinézegettük magunkat, körbetelefonáljuk a térképen levő címeket. A nyári szezonnak vége, minden Svéd Turista Szövetséghez csatolt szálló bezárt. Végül a Rallaren - száz évvel ezelőtt így hívták a vasútépítő munkásokat - nevű szálló válaszol. A férfihang közölte a szobánk számát, és a kapukódot. A szobánk asztalán egy kulcs - a szobánké - és egy boríték van. Reggel rakjunk a borítékba 340 koronát, és csúsztassuk be az iroda ajtaja alatt. A Dallas sorozat egyik hőséről, Cliff Barnesről elnevezett, stockholmi vendéglőt juttatja az eszembe, ahol a távozáskor egy kosárba kell rakni az ebéd árát.
Vacsora után Östersund központjában sétálunk. A vendéglők néptelenek, de a sör tűrhető. Lefekvés előtt olvasnivalót keresek a „szakirodalom” között. Niemi, Böök, Linné, Wassmo. Felpolcolom magam, kinyitom a Mikael Niemi könyvét, a PopzeneVittulábólt, és várom a megváltó álmot.
A könyv Nepálban kezdődik. Hőse, Matti az utolsó lépteket teszi a dermesztő hidegben az Annapurna csúcsa felé. Felér, térdre ereszkedik, és az eufórikus lelkesedéstől átitatva megcsókolja a sziklába erősített tibeti imatáblát. Ajkai azonnal odafagynak a vaslemezhez. Fenekét az égnek meresztve próbálja kiszabadítani magát, de a nyilalló fájdalom elriasztja a további kísérletezéstől. Odafagyott nyelvvel kiabálni is képtelenség. És ugyan ki járna arrafelé?
Matti igazhívő muzulmán módján kuporogva, némán átkozza a figyelmetlenségét a szállingózó hóesésben. Legalább ne az északi Pajalából (Tornedal vidékéről) származna, ahol még a kisgyerek is tudja azt, hogy télen nem érünk csupasz kézzel a kilincshez!
A tornedali leleményesség nem hagyja cserben Mattit. Gyötrő pisilhetnékjét az övéről lecsatolt turistapoharába enyhíti, és a meleg lét az arcára öntve megszabadul a fagy béklyójából.
Matti szabaddá pisilte magát, az imaszünetnek vége. Nyelve, ajkai sebesek. De tudja mozgatni őket. Végre elkezdheti az elbeszélést.
A Pokol-vízeséshez Svegből tíz kilométer hosszú földút vezet
Függőhídról nézzük a meredek sziklafalak között robogó Ämån folyót
Arnold a bejárat melletti üvegkalitkában talált zarándokpecséttel körbepecsételi a benzinkútnál szerzett térképet
Harmadik nap: Östersund - A Halott Vízesés - A Homoksziget-híd - Kramfors - A Magas Part
Reggeli közben a helyi Östersund Länstidningben lapozok. Az apróhirdetések között egy érdekes keresztnév: Tractor. És egy Japán közmondás: „A hegy halomba rakott por.”
Östersundból keletnek fordulunk. A ragundai „Halott Vízesést” az útikönyv szerint Hammarstrand felől lehet megközelíteni. Alig hagyjuk el Hammarstrandot, útjavítást jeleznek a táblák a Ragunda felé vezető úton. Szélesítik az utat. Csúszkálunk a frissen szétszórt vasúti töltéskavicson. Helyenként kerékagyig süllyedünk a friss sóderben, úgy szlalomozunk az óriási erőgépek között. Arnold két kézzel fogózkodik, olyasmit morog, hogy ezt az utat még vékonyabb vonallal jelölik a térképen, mint a paplak felé vezetőt. Ha egyáltalán jelölik. Félórája evickélhetünk, amikor megállunk egy hatalmas úthenger tövében. Megérdeklődjük a rajta ülő narancssárga ruhás figurától, hogy sok van-e még hátra az aszfaltig? Vagy inkább forduljunk vissza? Vakarja az állát. Jó svéd módra nem tudja eldönteni. Folytatjuk előre…
Örökkévalóságnak tűnő újabb félóra múlva vége a kálváriának, aszfalton robogunk. Ragundában megállunk kérdezősködni. A Halott Vízesés? Ahhoz még Hammarstrand előtt kellett volna letérni. Csak a neve viseli a Ragundát. Persze, hogy van jó út arra. Csak nem az útépítésen keresztül jöttek? - int a hátunk mögé.
Két óra leforgása alatt másodszor gurulunk Hammarstrand utcáin. Megtaláljuk a turistajelzést, meredek földút vezet a Halott Vízeséshez. A parkolóból falépcső vezet a legnagyobb ismert svéd természeti katasztrófa színhelyére, az Indalsälven folyó partjára, az egykori Gedungsen vízesés maradványaihoz.
1796-ban a tutajozást és a lazacvándorlást gátló vízesést egy elvezető csatorna építésével akarták megoldani. A tavaszi áradásoktól megduzzadt Ragunda-tó vize azonban áttörte a meggyengített homokdomb-gátat, és a Balaton nagyságú tó röpke négy óra alatt kiürült. Az árhullám elsodorta a völgyben a házakat és a malmokat, és iszonyú mennyiségű iszapot és törmeléket hordott az utakra és a termőföldekre. A 35 méter magas vízesés megszűnt, a tó kiszáradt, és a folyó irányt változtatott. Az építésvezető Magnus Huss - sokak szerint megtévedt kelekótya, tanulatlan kópé, ámokfutó és kalandor keveréke, a sötét telek és a részegítő nyári éjszakák svéd gyermeke - beleszólt a természet munkájába, és megváltoztatta a környék táját.
A közeli Bispgården mellett, Utanedeben a Thai Pavilon előtt parkolunk. Nem hiszünk a szemünknek: a senki földjén, zöld fűszőnyeg közepén, egy mesterséges tavacska partján egy csillogó-villogó templom áll. A délibábra emlékeztető, színpompás pagoda felől csilingelésre emlékeztető hangfoszlányokat hoz a szél.
A színpompás pagodát Bhumibol thai király nagyapja, Chulalongkorn sziámi király 1897-ben tett látogatása emlékére emelt a látogatás 101-ik évfordulóján, 1999-ben avatták fel.
A rege szerint egy Sziámba került svéd matróz megmentette Chulalongkorn sziámi király lányát a vízbe fulladástól. Hercegnőt közönséges halandó nem érinthetett, a sziámiak tehetetlenül nézték a vízbe esett hercegnő haláltusáját. Az erről mit sem sejtő svéd matróz a vízbe ugrott, és megmentett hercegnőt a biztos haláltól.
Chulalongkorn pár évvel a drámai eseménye után, az 1897-es stockholmi nemzetközi művészeti és ipari kiállítás alkalmából Svédországba látogatott. Vendéglátója, II. Oszkár svéd-norvég uniós király a kiállítás után országnézésre invitálta a sziámi vendéget. Az ország legszebb tájai közül Norrlandra esett a választás. Gőzhajóval utaztak Härnösandig, onnan az Ängerman-älven folytatták a vízi utat Sollefteå-ig. Innen vonattal Biskåpsgårdenre utaztak, onnan pedig lovaskocsin folytatták Utanedébe, az ismeretlen svéd matróz állítólagos szülőhelyére.
A hétezer táj származású svéd polgár minden év július 19-ikén megemlékezik Chulalongkorn látogatásáról.
Útban a Magas Part felé újabb tíz kilométeres kitérőt teszünk. Megnézzük a régi E4 országút menti, világhíres Sandöbrot. A Lundet, Sandöt és Klockestrandot összekötő Sandöbront, a Homoksziget-hídat kétszer építették fel. Az első híd vázát acél és vas helyett fából készítették, majd a 260 m hosszú fakonstrukciót pontonok és uszályok segítségével átívelték a folyón, és a két hídlábtól indulva elkezdték a beton öntését. A második világháború kitörése napján, 1939 augusztus 31-én, amikor alig 20 méter hiányzott a közepéből, a híd belezuhant a vízbe, és tizennyolc munkás az életét vesztette. Másodszorra a vázat a folyómederbe vert ötezer cölöpre építették. (A 264 m fesztávolságú és 40 m magas hidat 1943-ban avatták fel.)
A déli hídfőnél álló Wästerlunds Konditori cukrászda tetején a neonreklám az első magántulajdonban levő fényreklám volt Svédországban. Építkezési engedély híján a cukrászdát a hídépítők egyik megüresedett barakkjában építették fel. Amikor elkészült, egy éjszaka lebontották az ócska burkot, és a lundei lakosok legnagyobb megdöbbenésére, reggelre egy új ház állt a barakk helyén. Hosszas pereskedés után, királyi engedéllyel meghagyták a cukrászdát.
Visszafordulunk, és félóra múlva már a Golden Gate híd példájára épült, Magas-part hídon haladunk. Az 1800 méter hosszú függőhíd nemrég még Svédország legmagasabb építménye volt. (A 180 méter magas pillérek tetejét egy-egy 12 m magas üvegkúp díszíti.) Megállunk fényképezni az északi hídfőnél levő Hornöberget kilátónál.
Megered az eső, besötétedik. A dåckstai vandrarhemben szállunk meg. Négyágyas szoba, csak ketten vagyunk az egész házban. Hozott anyagból vacsorázunk, aztán felpolcolom magam az ágyban. Lássuk, hogy alakul Matti sorsa!
Niemi különálló részletekben meséli el Matti és kis bicebóca barátja, Niila történetét. Humoros pillanatképekben, úgy ahogy az ember a gyermekkorára emlékszik. A két fiú Pajalában, a finn határ melletti, elszigetelt kisvárosban, ahol a rövid nyarak kápráztatóan világosak, de a zöld mezők fölött daloló fülemülék helyett csupán végtelen mocsár és szúnyogok vannak. Ez nem a Carl Larsson képeiből ismert, napfényben fürdő, ártatlan Svédország. Ez az Oroszország, Finnország és a Skandináv félsziget északi részét átölelő „vodka-öv” része. A gyilkosan zord időjárástól és a szesztől csöpögő, gumós orrú, tornedaliak - Torne(folyó)-völgyi, finn dialektust beszélő lakosok - hallgatagok és gyanakvók. Pornólapokat lapozgató, sárgafogú gyerekeik addig isznak, amíg mondataik csupa mássalhangzóból állnak. Hamar megtanulják azt, hogy "senkik" és "semmik". Ahhoz, hogy "valakik" legyenek, ahhoz el kell költözniük valahova máshova.
Jó út is van a Halott Vízeséshez
Az 1800 méter hosszú Magaspart függőhíd nemrég még Svédország legmagasabb építménye volt
Thai Pavilon Lappföldön
Negyedik nap: Magas Part - Umeå - Piteå -Luleå - Haparanda
Az eső csak arra a rövid időre áll el, amíg berakjuk a cuccot az autóba. A hegyek eltűnnek a zuhogó esőben. Igaza volt annak, aki azt mondta, hogy ezt a vidéket Isten sírva-nevetve teremtette. Nem látjuk sem a Skulebergi erdőt, sem a világörökség Magas partokat.
Európában sehol máshol nem fordul elő ennyi kőzetfajta ekkora területen. A leggyakoribb kőzetek: a Rapakivi-gránit, a gabbró, a vulkáni eredetű diabász és a szürkéskék földpát. A málló diabasz rózsaszínű, és a vörös Rapakivi-gránit hegyekkel együtt világít a napfényben.
Nincs még egy olyan vad erdő, mint a Skule-erdő. A hegy és a tengerpart között szorult lapos és idegen tájon. Sehol máshol nem olyan mély a Balti tenger, és a szigetek sem olyan magasak. A tengervíznek hideg, őszi-kék színe van, a vörös gránit kiolthatatlanul világít miközben a víz ostromolja a meredek sziklákat. A láp meredeken lejt, a patakok vízeséstől vízesésig vetik magukat. Mindenfelé omlások és kőmezők, mély repedések és nehéz, éles kőtömbök. Csak a tiszta vizű tavak simák, mélyük szemet hasogató.
Az erdőt átjárja az idő. A törmelékmezők hosszú, megfagyott időből álló, megtört hullámokba merevedtek. A zúgó erdő mocsarakba süllyedt, és minden hasadék időt épít. Néhol a virágzó erdő a fenyves sötétjébe hatol, a kőhullámokba éjjeli virágok illata és vékonyszárnyú bogarak dongása vegyül. Az enyhe szélben hárs és mogyoróbokor mozgatja leveleit, a gyökerek gyökérdrótokat küldenek a fenyves szegényes talaja helyett egy gazdagabb televénybe. Egy elfelejtett erdő, mely elhalasztott időkben virágzik.” (Kerstin Ekman, A Skule erdő rablói, 1989)
- Erdő, erdő, erdő, skulebergi kerek erdő - dúdolja Arnold.
Kúszunk fölfelé a térképen. Átsuhanunk Örnsköldsviken, a kanadai jégkorong ligában játszó milliomosok jégkorongozók városán. A központban zöld síugró pálya látszik a benzinkút mögött. Szemben vele az üvegépületen „Paradisbadet” - Paradicsom-fürdő - áll. Látszik a jólét.
Umeå a vegánok - extrém vegetáriánusok - és a női labdarúgók városában. A zuhogó eső nem csábít városnézésre. A városi könyvtárban megnézzük az e-postánkat. Mikael Niemi Skóciából írt Arnoldnak. Sajnálja, de nem találkozhat velünk Pajalában.
Hajtunk tovább. A rádióban női hang elmélkedik arról, hogy milyen jó, hogy vége van a nyárnak. Megszabadul az ember a szúnyogoktól, a szomszédból áradó égett flekkenszagtól, a kerti bulikról áthallatszó dunka-dunka zenétől. Nem kell olyan gyakran ablakot pucolni, lábat és bikini-vonalat borotválni.
Piteåban eláll az eső. A Toyotát a város híres szülöttének, a világot körbehajózó Daniel Solandernek (1733-1782) a szobra közelében hagyjuk. Daniel apját Carl von Linné beszélte rá arra, hogy a fia botanikát tanuljon Uppsalában. Linné Solandert tanulmányai befejezése után, 1759-ben Londonba küldte, ahol Solander, mint Linné szexuális rendszerének ismerője, megkülönböztetett figyelemben részesült. Sok barátot szerzett, köztük a híres amerikai diplomatát, Benjamin Franklint, és elkísérte James Cookot első földkörüli útjára (1768-1771).
Az „Endeavour”, fedélzetén 94 utassal, 1768 augusztusban futott ki Plymouthból. Az expedíció célja a napkorong előtt elhaladó Vénusz ritka jelenségének a megfigyelése volt Tahiti szigetén. (A burkolt cél az eddig ismeretlen kontinens, a „Terra Australis” felfedezése volt. Ausztráliát ismerték már, de még Új-Hollandiának nevezték.) Kontinenst ugyan nem találtak de hatalmas mennyiségű tudományos anyagot gyűjtöttek. Solandert oxfordi díszdoktorság, és a British Museum intendensi állása várta. Piteå hazafias lelkületű politikusai Aucklandban is emeltettek egy szobrot a neves botanikusnak.
A Storgatan - Nagy utcát jelent - sétálóutca kövezetében Hollywoodi módra, aranyló csillagba foglalták Piteå neves szülötteinek a nevét. Két név ismerős: Liza Marklund író, Anders Sundström, aki miniszter korában rendre elkésett a minisztertanács gyűléseiről Stockholmban. Általában rossz buszra szállt fel. Piteåban ugyanis egy buszvonal van, és az is körbe jár. Nem is bírta sokáig Stockholmban, lemondott a miniszterségről, és hazaköltözött.
A sétautca a Rådhustorgetbe - a Tanácsház-térbe - torkollik. Zárt tér a város közepén. Az útkereszteződés négy sarokházát „kivágták”, és az így keletkezett négyzetes területet, körbeépítették házakkal. Az utcák az így kialakult tér közepén keresztezik egymást. A járművek ahelyett, hogy megkerülnék, átvágnak rajta. Az ilyen típusú terek Franciaországban gyakoriak. Az 1600-as években négy hasonló teret alkottak Svédországban. Ma már csak kettő van, a másik az uppsalai Nagy-tér.
Luleå előtt balra kanyarodunk. Kacskaringós mezei út vezet Luleå Gammelstad - Luleå Óvárosába. A Nederluleå templom valóságos katedrális, a legnagyobb középkori kőtemplom Észak-Svédországban. A tizenkét svéd világörökség egyike. Uppland - a svéd Felvidék - érseke, Jakob Ulvsson (Örnfot - Sasláb) 1482-ben látogatott ide. Parancsára az akkori templomot kibővítették, és Albertus Pictor tanítványainak a falfestményeivel díszítették. A templomot körülvevő, apró házikókban szállásolták el a konfirmálókat és a távolról érkező híveket.
A templom zárva volt, de nem sokáig. Az udvarra sötét BMW gurult be - szinte Volgát írtam - két férfi és egy nő szállt ki belőle, az egyik férfi kulcsot vett elő a zsebéből, és a társaság belépett a templomba. - Mint a régi szép időkben! (Arnold.)
Az autóból telefonálok Haparandába szállásért. Van szoba, kettőnknek ötszázért. Mire odaérünk, ők már sajnos hazamentek. De a kulcsot a szálló levélládájában hagyják. Reggel majd fizetünk.
Haparanda főterén mogorva épület, a kapujára szegezett levél nekünk szól. Követjük a kézzel rajzolt útmutatást. Emeletes, hosszú épület elé parkolunk. Vége a szezonnak, csak mi ketten vagyunk a Népiskola szállodájában. Kihasználjuk a szép időt, körbesétáljuk a várost. Vacsora után felpolcolom magam, és folytatom a Vittulát.
Az esküvői vacsora után a férfiak a szaunában - Svédországban bastunak (1) nevezik - mérik össze erejüket. A tizenéves főhős követi a tántorgó férfitársaságot, hogy eldöntsék, ki a szauna hőse.
Az ácsolt szauna a régi, füsttípusú volt, szokás szerint a háztól kicsit odébb volt, arra az esetre, ha netán kigyúlna. Az ajtó fölött a fal feketéllett a koromtól. Kéménye nem volt, a kőtartóból a füst a falakon levő lyukakon keresztül távozott. A férfiak vetkőzni kezdtek, ruháikat szegekre akasztották vagy a kinti fapadokra hajították, miközben a szúnyogok veszettül csíptek. Mint a ház feje és mint szauna-gazda nagyapám lépett be elsőnek, a maradék parazsat pléhvödörbe seperte, és kivitte a szaunából. Utána merítőkanállal többször a hatalmas kőrakásra öntött, hogy megtisztítsa a füsttől a levegőt. A gőz füstgomolyként tört fel, megkötötte a csípős füstrészecskéket, és kigomolygott az ajtón és a három füstnyíláson át. Végezetül levette a zsákokat a fapadokról, amelyek a koromtól védték, és rongyokkal tömte be a füstnyílásokat.
Besurrantam a férfifalkával, és a legfelső sorban a sarokba szorultam. Kellemes kátrányillat terjengett, s amikor hozzáértem a falhoz, fekete foltok maradtak rajtam. Mind a felső, mind az alsó fapadok roskadoztak a súlyos fehér férfiseggek alatt. Akinek nem jutott hely, a földre telepedett, panaszkodva, hogy ez a paradicsomból való kiűzetésnél is alávalóbb sors. A szúnyogok szürke függönyként lógtak az ajtónyílásban, de nem mertek bejönni. Az utolsó behúzta maga mögött a nyárestére nyíló ajtót, és hirtelen sötétség lett. És mindenki hallgatott, mintha áhítat szállt volna meg mindannyiunkat. A szem lassan hozzászokott a sötétséghez. A hőség úgy telepedett meg köztünk, mint egy nagy, összekuporodott állat. Nagyapám megmarkolta a nyeles fa merítőkanalat, és magában mosolygott. A legények visszahőköltek, és felpúposították a hátukat, mint verésre várva. Az épületfa recsegett a súly alatt. Az öreg lassan megmerítette a kanalat a hideg kútvízben és elképesztő pontossággal, gyorsan kilenc kanálnyit öntött a kőtűzhelyre, egyet a közepére, egyet-egyet a négy sarokba, s ugyanannyit a két-két rövid, illetve hosszú oldal közepére. Éktelen sistergés szállt felénk, ostorozó hőség követte. A legények élvezettel nyögtek. Az izzadtság kicsapódott a vállakon, a combokon, a nemi szerveken és a tar koponyákon, sót és viszketegséget szivárogva. A nyírfavesszőket elővették a vederből, ahol eddig nedvesen tartották, és megforgatták az izzó köveken. Nyár és nap illata töltötte be a szaunát, és a mosolygó legények vágyakozva sóhajtoztak. A vőlegény megmarkolta a nyírfagallyakból készült virgácsot, és nagyokat nyögve verdeste vele végig egész testét. Reszkető hangon biztosította a többieket arról, hogy jobb, mint a közösülés, mire a többiek türelmetlenül fészkelődtek. Nagyapám újabb kilenc merítőkanálnyi vizet zúdított azokra a helyekre, amelyek az első alkalommal szabadon maradtak. A hőség megtöltötte a szaunát, mint egy jó, kiadós adag verés.
A sóhajok és nyögések mind erősödtek, többen nyöszörögve imádkoztak a szaunaseprűért, még mielőtt a viszketegségtől megreped a bőr a testükön. A vőlegény kényszeredetten mondott le róla, és hiányolta a konyhaszolgálatos néniket, mivel senki sem tudja oly könyörtelenül jól kezelni a vihtát (2), mint egy vén banya. A nyírfaágak csattogtak, pufogtak, az izzadság fröcskölt, spriccelt, záporban ömlött. Nagyapám locsolt és dörmögött, a gőz gomolygott, mint egy szellem. Néhányan a hűvösre panaszkodtak, és azt mondták, hogy hűvösebb löylyä (3)-t ritkán volt alkalmuk tapasztalni, amiből mindenki tudta, hogy a szauna kezdi elérni az érett hőmérsékletét. A locsolás kíméletlen volt, akár egy laestediánista (4) prédikáció. A legények kuporogva dacoltak a forrósággal és élveztek. Az ínynek vér íze kezdett lenni. A fülcimpák sajogtak, a pulzus dobként dübörgött. Édenhez közelebb aligha lehet kerülni a sírnak ezen az oldalán, dünnyögte valaki.
Miután az első érzelmi hullámok elültek, a szauna típusokat kezdték tárgyalni. Valamennyien megegyeztek abban, hogy a füstszauna abszolút fölényesen vezet mind a fafűtésű vaskályhával, mind az elektromos kemencékkel szemben. Különösen az utóbbin gúnyolódtak, kenyérpirítónak és rezsónak nevezték. Néhányan szorongva idézték fel a száraz, poros melegítőszekrényeket, melyekben akkor ültek, amikor Svédország déli részét látogatták meg. Egyikük Jormulien havasi szálló szaunájáról mesélt, ahol a norvég elektromos kemence egy ósdi centrifugához hasonlított. A teáscsésze nagyságú kőraktár melybe két kő ha fért, de csak akkor, ha az egyiket az élére állították. A másik építőmunkás borzalommal idézte fel három hónapos gotlandi (5) tartózkodását. Mivel a szaunakultúra odáig nem jutott el, kénytelen volt mellőzni a tisztálkodást. Mintsem hogy a saját szennyvizében pancsoljon az ember az úgynevezett fürdőkádban.
Nagyapám szünetet tartott a locsolásban, hogy emlékeztesse fiait: maguk is elektromos szaunát szereltek a házukba, és ezért a Torne-völgy kultúrája hamarosan pusztulásra ítéltetett. Nevezettek tiltakoztak, mondván, hogy a készülékeket Finnországban vásárolták, és azok felülmúlják minőségben a fafűtéses társaikat, és a legkitűnőbb minősítést kapták a Saunalehti nevű szaklapban. Nagyapa epésen megjegyezte, hogy ez elektromosság a legröhejesebb kitaláció mindazok közül, amik Svédország déli részéből származnak, és az ami elkényeztette az apraját-nagyját, csökkentette a munkás emberek és fehérnépek izomtömegét, ártott a fagyállásnak, rontott a sötétben való látáson, a fiatalok zajártalmának okozója, akik képtelenek többé romlott húst enni, és közel áll ahhoz, hogy kiirtsa a torne-völgyi kitartást és türelmet, mivel mostanság mindent őrült sebességgel, motorral végeznek. Az elektromosság hamarosan a közösülést is helyettesíti, mivel az túlságosan megerőltető és izzadságos foglalkozás, és mint tudjuk, minden ilyesmit régimódinak tartanak. Anélkül, hogy a fiait végighallgatta volna, miszerint őket továbbra is kemény finn fából faragták, nagyapa ismét a köveket locsolta. Helyette rájuk mondta, hogy lusták, azokká váltak mind, és hogy a Torne-völgyet meghódította a knapsut (6) és az ummikot (7), és hogy ami a legjobban bántja, az az, hogy kiskorukban nem verte el őket alaposabban. De most már késő. Senki sem érti meg többé azt az érzést, ami a szaunában fogja el az embert, ahol született, ahol a család hulláit mosták, és halotti lepelbe burkolták, ahol apád született, ahol a kupari (8) vért vett a betegeskedőtől, ahol a kölyköket nemzették, és ahol nemzedék nemzedék után tisztálkodott a heti munka után.
Hangja megtört, és könnybe lábadt szemmel hajtogatta, hogy az élet, fiúk, az fagy és fájdalom, csalódás és hazugság, és ostobaság. Vegyük például a forradalmat, amit ő az 1931-es sztrájk óta egyre vár, mikor lesz már a fenébe, látta-e valaki az utóbbi időben a vidéken? Egyetlen egyszer lobbant fel a remény, amikor a finn Kolariba utazott élelmiszer után, és a Valinta Friberg nagyáruház forgatagában egy villanásra megpillantotta Sztálin Jóskát egy húsárúval teli bevásárló szekérrel. Bezzeg errefelé nem volt dolga.
Vigasztalónak a hőségben egy flaskát nyújtottak nagyapának, aki egy kupakkal a kemencére is öntött belőle. Kátrányolaj (9) fuvallat telepedett ránk. Nagyapa továbbadta az üveget, alkarjával megtörölte az orrát, és azt mondta, hogy szar az egész, és hamarosan meg fog halni. De ő továbbra is kommunista, ezt egyszer és mindenkorra megmondja, és ha valaha a halálos ágyán elkezdene bűnbocsánatért és Jézusért nyöszörögni, akkor az csak félrebeszélés és agylágyulás, ragasszák hát le tapasszal a pofáját. Ezt ígérje meg neki mindenki, aki itt van, családtagok és tanúk jelenlétében. Mert a halálfélelem puszta semmi ahhoz képest, hogy az ember gyagyás legyen, és a pajalai (10) kórházban feküdjön és gagyogjon egy nyitott ajtajú kórteremben.
Aztán kilencszer a kövekre locsolt, amire a legények nyöszörögve lemásztak a padokról, azzal a kifogással, hogy pisilniük kell, és csak a legkeményebb fickók maradtak, hólyagosra égett bőrrel a vállukon. Nagyapa kétségbe vonta a távozó pipogyákkal szembeni apaságát. Majd átadta a merítőkanalat, mondván, hogy a végső csatát rájuk bízza, mert ő megunta a kínzásukat, és azt, hogy a mirigyeiket szagolja. Méltósággal lelépett, és nekifogott mosakodni a melegvizes lavórban. Öregember módjára csak a három legfontosabb tájat szappanozta be a testén: a tar fejét, a hasát és a zacskóit.
Most kezdődött a kegyetlen végjáték. Einari átvette a locsolást, míg a többiek a hidegre panaszkodtak. A harc, mint mindig, jobbára pszichológiai volt. Valamennyiük testbeszéde azt fejezte ki, mennyire kevéssé érinti őket a forróság, és milyen hosszú ideig tudnák könnyedén kibírni. Einari a veder tartalmát a sistergő kövekre öntötte, majd újratöltötte az edényt. Újabb, kegyetlen menet következett. Az első döntős letámolygott a padról, és lihegve elterült a padlón. Nagyapa hideg vizet öntött rá. A gőz ostorozta a hátakat, égette a tüdőt. A többiek üveges tekintettel, fatörzsekként ültek. Valaki megszédült, szinte leesett. Lesegítették. Még több gőz, még több fájdalom. Ekkor apám is feladta. Úgy köhögött, mint aki megfullad. Már csak a kopasz fejét ingató, bólogató Ismari és a köveket locsoló Einari ült a padon. A vesztesek a padlón kucorogva várták a verseny kimenetelét. Ismo látszólag az ájulás határán volt, de valami különös módon mégis versenyben maradt. Minden egyes merítőkanáltól összerázkódott, mint egy védtelenül maradt ökölvívó, aki lassan sodródik a kiütés felé. Einari levegő után kapkodott, és reszkető kézzel öntött. Egy új merítőkanál. És még egy. Ismo fojtott köhögésbe kezdett, nyála a nyakára csorgott. Mindketten erősen inogtak, támaszul egymásba kapaszkodtak. Einari hirtelen megborzongott és mereven oldalra dőlt Ismora, aki szintén összeesett. Mint két lemészárolt test lezuhantak az alsó padsorra, és továbbra is egymásba kapaszkodva fekve maradtak.
- Döntetlen! - kiáltotta valaki.
Ekkor lenyúzott bőrrel előmásztam a felső padsor sötét sarkából: Mind engem bámultak, és nem értettek semmit. Szó nélkül győztesen magasba emeltem öklömet.
Az ujjongás a kormos mennyezetig csapott, én közben térdre rogytam, és elhánytam magam.”
Éjjel csipogó hangra ébredek. Fél kettő múlt pár perccel. Arnold is ébren van, lábujjhegyen az ajtóhoz megy, megpattintja. - Piip-piip-piip. Felbátorodik, kidugja a fejét. Azt a vijjogást hallani kell.
- Hibás a riasztórendszer! - üvölti.
Tíz perc múlva finnül és svédül felváltva beszélő, egyenruhás óriások töltik meg a szobát. Tanácstalanul nézelődnek. Arnold a hasát vakarva osztogatja a tanácsait. Senki sem figyel rá. Kétszer bekapcsolják a riasztóberendezést, az eredmény ugyanaz. A vijjogástól kimerülve feladják, és elmennek. Előtte természetesen kikapcsolják a riasztót.
Az autóból telefonálok Haparandába szállásért
A világot körbehajózó Daniel Solander szobra
Templom Piteában
Ötödik nap: Haparanda - Övertorneå - Pajala - Kiruna - Abisko
Az I. Világháború idején Haparanda - svédül: Aspstrand, azaz rezgőnyár(fa)strand - csempész- és kémközpont volt. Itt haladtak át a hadifoglyokat és sebesülteket szállító szerelvények. A II. világháború alatt már nem volt akkora a tolongás. Nemes Endre (1909-1985), a svéd művészekben kelet-európai viselkedésével - ambiciózus, szerénytelen, törekvő - ellenséges érzéseket kiváltó festőművész hazánkfia,1940-ben járt Haparandában. Finnországból menekült a németek elől Norvégiába. 1940 április 8-ikán érkezett Oslóba, ahol már másnap tanúja lehetett a németek bevonulásának. Fordulhatott vissza Svédországba, ahol internálták.
Dézsából ömlik az eső, hiába meresztenénk a szemünket, akkor sem látnánk Haparanda ikervárosát, az 1809 óta orosz, illetve finn Torneåt. A város svéd templomának tornya volt az 1736-37-es francia expedíció meridián-mérésének déli végpontja.
Az 1700-as években nem tudták eldönteni, hogy a Földnek hegyes citrom (Descartes véleménye) avagy sarkainál kissé belapult narancs formája (Newton) van. Minden valamirevaló akadémia, így a Francia Tudományos Akadémia tagjai is két pártra szakadtak. A vitát csakis pontos méréssel lehetett eldönteni, ezért két expedíció indult a föld déli és északi féltekéjére, hogy ott egy-egy meridiánfoknyi (hosszúsági foknyi) távolságot lemérjenek. Ha ez hosszabbnak bizonyul az Egyenlítőhöz közelebbi tájakon mért meridiánívnél, akkor a „citrom”, ellenkező esetben „narancs” elmélet híveinek van igaza. A Pierre Louis Moreau de Maupertuis vezette északi expedíciónak tagja volt Anders Celsius, az uppsalai egyetem professzora, a százfokos hőmérsékleti skála névadója is. Nyáron a kegyetlen mennyiségben támadó szúnyog, télen pedig a fagy akadályozta a munkálatokat. A dermesztő hidegben az egyetlen iható folyadék a pálinka volt. Az ajkak néha így is a pohárhoz fagytak.
A Pello faluhoz közeli Kiittisvaara hegy csúcsán emelt jelzőtorony volt az északi, a torneåi fatemplom tornya pedig a déli végpont közötti kb. 110 kilométer távolságot egy meridiánfokhoz tartozó meridiánív hosszának vették. Helyi önkéntesek és finn katonák segítségével jelzőtornyokat építettek a ködbe borult, titokzatos tavakkal körülvett hegyek csúcsaira. Ezeket egy-egy óriási háromszög sarkainak képzelve, trigonometriai számítások segítségével határozták meg a sarkkör menti meridiánhosszat.
A sikeres meridiánmérés feltétele az volt, hogy az egyik háromszög, az ú.n. „alapháromszög”, egyik oldalát a lehető legpontosabban lemérjék. Párizsból hozott, vas „toise” mértékkel (1.949 m) fából öt ölnyi, azaz kilenc méter hosszú rudakat szabtak ki. (Az eredeti mértéket Toise du Nord néven a párizsi csillagvizsgálóban őrzik.) A rudak végébe szegeket vertek, azokat lereszelve oldották meg azt, hogy mindegyik rúd pontosan egyforma hosszú legyen. 1736. december 21-ikén megmérték az alapháromszög alapját. Tökéletesen vízszintes felületet a Torne folyó befagyott jege biztosított. A hosszmértékeket a folyó jegére fektetve kétszer is lemérték az alapháromszög egyik oldalát, az Övetorneå (Matarengi) és Niemis falvak közötti 8000 öl (kb. 14 kilométer) távolságot. A két mérés között csupán 10 centiméteres volt az eltérés. Mielőtt végleges következtetést vontak volna le, csillagászati mérésekkel (ugyanazt a csillagot figyelték Pelloban és Torneåban) is meghatározták a két végpont pontos helyzetét.
A háromszögláncolat segítségével kimért meridiánív hossza 57437 troise volt. A Párizs és Amiens között korábban mért meridiánív ugyanakkor csak 57060 troise. (Nagyobb görbülethez hosszabb ív tartozik.) Newton feltevése igazolódott: a Földgömb a sarkainál belapul.
Mielőtt kigurulnánk Haparandából, megkeressük a híres irányjelzőt. A távolság innen Stockholmig 1120 km, Párizsig 3000 km, az Északi-fokig pedig 931 km.
A bastuakademia, azaz a szauna híveinek és a szaunamúzeum alapítóinak a főhadiszállása, Kukkolaforsen alig néhány kilométerre északra van Haparandától. A folyóparton horgászkemping. A zuhogó esőben egy esőköpenyeges ember hosszú botot forgat a Torne-folyó vízében. Halászfelszerelésnek néz ki.
Övetorneå - finnül Matarenko a neve - előtt látjuk meg az első rénszarvasokat. Békésen legelésznek az út szélén, a fejüket sem emelik fel. Övertorneå központjában a középkori faszobrairól híres templom zárva van. (A 13 szent szobrát - közük Szent Péterét a kulccsal és a Bibliával - 1470-körül faragták Lübeckben.) A harangláb ajtaja nyitva, azaz benne van a kulcs a zárban. Bent senki, csak öreg székek, poros bútorok, és a falon kopott festmények.
Az Övertorneai turista-hatóságok szerint, a tévhittel ellentétben a Télapót és a Mikulást egy személyben megszemélyesítő manók, a tomte-k nem az Északi-sarkon, hanem a Luppio-hegyen laknak. A Luppio-hegy mellett szinte elmegyünk a zuhogó esőben. A letérő Niemis (finnül szirtet jelent) Luppio nevű település után van. A jégkorszakot búcsúztató, gyaluként végigcsúszó szárazföldi jég csiszolta sziklán parkolunk. Sehol egy teremtett lélek. A függőleges hegyfalakat derékszögben törnek meg a sima hegypolcok; távolról úgy néz ki, mint egy manóváros. Nehéz elképzelni azt, hogy ezt a gigantikus lépcsőzetes építményt nem emberi kéz alkotta. A manónépség kávézójától nyilakkal kijelölt ösvények mutatják az utat a manó barlangjához. Nincs otthon, de a levélládába üzenetet lehet bedobni. A hegytetőre fél kilométeres gyalogösvény vezet. Ilyen esőben száz méterre sem lehet látni, ezért inkább folytatjuk az utat a Torne folyó völgyében, Tornedalban Pajala felé.
A finn területekért folyó svéd-orosz háborút lezáró 1809-es Fredrikshamn-i béke óta a Torne-älv határfolyó. Amikor az 1809 március 25-i orosz-svéd béketárgyalások után meghúzták a svéd-finn határt, senki sem kérdezte az ezer éve ott élő finn telepeseket, a tornedaliakat, hogy mit szólnak ahhoz, hogy városaikat kettévágják. A svéd oldalon rekedt finn nyelv az évszázadok során különvált a finnországi finn fejlődésétől. Jellegzetes tájszólás alakult ki a folyó völgyében, a tornedali finn, amit a nyolcvanas évek óta meän kieli - a mi nyelvünk - néven ismernek. (A svédek asszimilálási kísérletei kevés sikerrel jártak. Pedig az 1957-ig Övetorneå könyvtárában nem tarthattak finn nyelvű könyvet a könyvtárak.)
Pont déli tizenkettőkor átgurulunk az éjféli napfény és a sarki éjszaka határán Északi-sarkkörön. Az autóból fényképezem a soknyelvű táblát, aztán folytatjuk Pajala felé. Pajalában a távolsági autóbuszmegálló tágas parkolójában, a faragott bagolyszobor alatt állunk meg. Tipikus Gore-tex idő van, bemenekülünk a központ egyetlen vendéglőjébe. Tele van stockholmiakkal: a napokban fogtak neki a Niemi könyvéből készülő film forgatásának. A turistairodában térképes útmutatót szerzünk Pajaláról, rajta külön kijelölve a Popzene Vittulából cselekményeinek főbb színhelyei: az iskola, az egyedüli útkereszteződés, Laestadius pörtéje, és a templom.
A pajalai templomban hirdette az igét Lars Levi Laestadius (1800-1861), a laestadianizmus megalapítója. Ébresztő, igehirdető mozgalma a tornedali kultúra fontos része.
Lars Levi Laestadius svéd lelkész, a Grimaud vezette, 1840-es francia észak-skandináv expedícióban való részvétele és érdemei miatt a francia becsületrend lovagja, a lappföldi Arjeplogban, a „szúnyogok fővárosában” született. Uppsalában tanult botanikát és teológiát. Tanulmányai elvégzése után Karesuando lelkésze lett. Kezdettől fogva küzdött a lakosság siralmas lelki és erkölcsi állapota ellen, miközben a harangozó saját főzésű pálinkát árult a betévedő híveknek. Húsz év alatt hiába csupán egy hívet sikerült a józanság útjára téríteni.
Laestadius elmúlt negyven éves, amikor 1844-ben Mariával, egy fiatal lapp lánnyal találkozott, aki előtt feltárta bűnös lelkének terheit. Maria a lelkész fejére tette kezét, és megbocsátotta bűneit az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében.
Maria tapasztalata mély hatással volt szívemre, hogy számomra is megvilágosodott. Az együtt töltött estén kóstolót kaptam a mennyország öröméből. Ameddig élek, emlékezni fogok a szegény Máriára.... Amikor visszatértem Karesuandóba, prédikációim színesebbek lettek.”
Ha nem is színesebbek, de keményebbek lettek. Az ittasság és a házasságtörés bűneinek borzasztó fizetségét Laestadius nem éppen szalonképes kifejezésekkel festette le, valósággal mennydörgött a nép bűnei ellen. Órákat tartó prédikációi attrakciónak számítottak, a templom lassanként megtelt. Tódult a nép a Szentlélektől ihletett igehirdetőhöz, terjedt az ébredés. Az ige hatására a hívek vallási extázisba estek, finnül „liikutuksia”-ba, a bűnbocsánat felett érzett örömükben tapsoltak, szipogtak, egymás nyakába borulva, himbálózó mozdulattal ringatták magukat.
A népesség életszokásaiban gyökeres változás állt be. Ellenségek békültek ki, lopott javakat szolgáltattak vissza, iszákosok megborzadtak a pálinkától. Az ideológiai totalitarizmus, misztikus manipuláció és a beismerés kultusza szektára emlékeztet. Talán ezért volt a laestadianizmus egy „győztes ötlet”. Nem tartozni az egyházhoz, de mégis odatartozni. Saját feltételek alapján, és amikor az úgy tetszik.
Ősz hajú hölgy vezet körbe Laestadius pörtéjében a Pajala-i próféta használati tárgyai között. Nagyrészük kétséges eredetű, de a bútorok és a falon függő puska eredeti.
A pörte kémény nélküli fa-gerendaház. Linnét elképesztette az egészséget rontó fűtési megoldás: „ a finneket ki kellene kötni és 30 vesszőcsapással jobb észre téríteni, mindaddig, amíg nem építenek kéményt a stugáikhoz!”
Az eső megint rákapcsol. Kigurulunk Pajalából, és a Kiruna felé vezető országúton folytatjuk az utat.
Jonesuando előtt a Torne folyó ritka természeti jelenséget produkál. Míg minden normális folyó összefolyik egy másikkal, a Torne szétágazik, úgynevezett bifurkációt képez: Tärendö nevű ága vasúti váltó módján, a Torne-val párhuzamos Kalix-folyóba ömlik. A világon még csak egy hasonló bifurkáció ismert: az Orinocot és a Rio Negrot összekötő Casiquiare Dél-Amerikában. Jonesuando előtt letérünk az útról, és áthajtunk a betonhídon. Amerre ellátni, mocsaras vidék. (Hogy melyik folyó vize folyik alattunk, arról fogalmunk sincs. Víz az víz - morogja Arnold.)
Kiruna felé alig találkozunk autóval. Milyen lehet az élet itt télen? (Vádlott, mit csinált a november 22-ikéről február 16-ikára virradó éjszakán? - Arnold). A számi (lapp) gyerekek reakciója jut eszembe az tavasz első napsugarára. A jelenet Észak-Lappföldön játszódik, egy magas hegyekkel körülvett falucskában. A téli félhomály itt hosszabb, mint a lapályon, a napot először márciusban pillantják meg.
A reggel jött, éppoly szurokfeketén és észrevétlenül, mint más téli reggelek. Mégis nagy volt a különbség. Rakisjokk lakosai csillogó szemmel fogadták a napot, mintha az néhány tizedfok okozott volna nekik. A nyugtalanság átterjedt a kutyákra, melyek aprókat ugatva fel-alá szaladtak az iskola épülete előtt, miközben a gyerekek az „Ismét felkel a nap”-ot énekelték, gondosan artikulálva a nehéz svéd szavakat. Úgy fújták, hogy az ablakkeretek is belerezegtek.
Húsz perccel a nagy esemény előtt a gyerekek összegyűltek az iskola épülete előtt. A nap tiszteletére a fiúkon kolt volt, a lányok csendesek, és merev derékkal álltak csengő ezüstékszerekkel díszített ruháikban.
Torsson őrmester is makacsul meresztette a szemét az éles körvonalát a derült égre rajzoló gömbölyű hegyhát felé. Szemei ragyogtak a meresztéstől és az egyre erősebb fénytől, amely lassan fölfelé lopakodott a havasok mögül. A hideg égnek erős zöld árnyalata volt, mely lassan szívta magába az első vöröst. A komor arcú emberek ritkán pislogó szemekkel követték a vörös fénynek a fagyos éjjel vívott harcát.
És akkor eljött az a pillanat, amely valamennyiük naptárában be volt jegyezve. A hó nem ropogott, senki sem moccant. A napkorong kerek, vérvörös szegélye megmutatkozott a távoli hegyhát fölött.
Vouri kutyája törte meg a csendet. Orrát a fényre szegezve hosszan tartó vonításba kezdett.
Kuss - üvöltötte Vouri.
Nem bírja a Napot! - kiáltotta egy fiú a felső tagozatból. Harsány kacagás volt rá a válasz.
A következő pillanatban tucatnyi gyerek hempergett a hóban. Arcukat valamennyien a kezükbe temették.
Nem bírjuk a napfényt - sikoltozták a lányok. - Leég a bőrünk. Nem kaphatnánk kis napolajat, tanító néni? Úgy éget, mint a tűz!
Pukkadoztak (fulladoztak) a kacagástól, hólétől nedves kezeikkel takargatták egymás szemét.
Nézd az Ibb-Kajsát, hát nem szeplős lett az orra!?
Újabb kacagáshullám, hógolyók röpködtek a levegőben.
A tömegben Torsson észrevette Eklind tanárt, aki mozdulatlanul állva meredt a vakító napszegélyre. Szemüvege ködös volt, fagytól repedezett. Frissen borotvált arcán gyorsan és hangtalanul folytak a könnyei.
Hirtelen megint bealkonyodott. A vörös fénytől megvilágított arcok megint elsápadtak, és komorak lettek. Az alkonyat legtöbbjüket meglepetésként érte. Az ember azt hitte volna, hogy kiabálással megállítja a napot, úgy, ahogy az inga megfogásával a faliórát.” (Kerstin Ekman (1933-) A három kis mester - krimi.)
Jukkasjärvibe közvetlenül Kiruna előtt lehet letérni. A világhíres Jégszálloda és a Jégszínház - a télen a Hamletet adták elő számi nyelven - biztos rég elaszalódott az augusztusi melegben, ezért szemrebbenés nélkül folytatjuk az utat Kiruna, a modern bányaváros felé.
Kirunában van a világ legnagyobb összefüggő vasérctelepe, és a legnagyobb és a legmodernebb földalatti bányája. A város mögött magasló, hosszú hegy neve Kirunavaara (Ripberget), a kónikus hegyé Luossavaara (Lazachegy). A Kirunavaaran 20 méter magas teraszokat alakított ki, a Loussavaarát pedig átvágta a kitermelés. A városközpontban pénzt veszek ki a falból. Fáradtak vagyunk egy újabb bányalátogatáshoz. A nap kisüt, hunyorgunk a laposan beeső sugaraktól.
Abiskoban szállunk meg. A lakosztály 500 koronába kerül egy éjszakára. Csak mi ketten vagyunk az egész szállodában. Az ágy kényelmes, a hűtőládából előkerülő francia vörösbor jól esik.
Elalvás előtt sétálunk Torne tó partján a hatalmas. Ennyire tiszta vizet ritkán látni. Szélcsend van, a víztükörben hófoltostól tükröződnek a túloldal hegyei. A lankás dombokon fejlődéskorlátolt nyírfák, az irtásokon törpenyír bozót burjánzik. Ezzel tüzelnek a rénszarvasok nyári és téli legelője között vándorló számik (lappok). Kótának nevezett sátraik közepén állandóan ég a tűz, a füst távol tartja a szúnyogokat.
„Lappföldön nincs sem rák sem pedig bolha.” - Állapította meg Linné. Annál több a knott - a cseszle. Az ember szeme-szája megtelik velük. A másik lappföldi átokfajzat a darázsszerű rénszarvasbögöly, a Hypoderma bovis. Közvetlenül a talaj fölött repül, és csak a lábakat támadja meg, ezért a marhák a mocsárba menekülnek előlük. A tehenek ficánkolnak, mintha ostoroznák őket.” Nem tévesztendő össze az älgfluga-val - a jávorszarvas-léggyel, ami egy kb. 5 mm hosszú, lapos barna bogár. Nem repül messzire, legfeljebb 50 méterre. Amikor állatra vagy emberre száll, elhullajtja a szárnyait, és befúrja magát a bőrbe, és a peték termeléséhez szükséges vért szív.
A távolság innen Stockholmig 1120 km, Párizsig 3000 km, az Északi-fokig pedig 931 km
A szaunamúzeum alapítóinak főhadiszállása, Kukkolaforsen
Kilátás a Munio-hegyre
Hatodik nap: Abisko – Kiruna – Gällivare – Jokmokk - Arvidsjaur
Ragyogó napsütésre ébredünk. A hőmérsékletet 25 fokra becsülöm. Csalóka, mert ahogy a nap elé felhő úszik, rögtön tizenöt fok lesz. A forró aszfalton levegő egerei, verebek melegednek. „Ide te nem parkolsz!”
Az állomásba hosszú szerelvény húz be. Csikorogva fékez, megáll. Katt-csatt-katt-csatt. Sorban csattannak egymáshoz a vasérccel megrakott tehervagonok ütközői. Aztán a vonat zöldet kap, és megindul. Katt-Katt-csatt-csatt. A Kiruna bányáiból kitermelt svéd vasércet viszi az "Érc(vas)úton" - Malmbanan - Narvik télen is jégmentes kikötőjébe.
Az állomás mögött táblák jelzik, hogy itt kezdődik a Kungsleden - a Király-ösvény - a svéd nemzeti barangoló ösvény. Törpenyírrel benőtt bozótosban kanyargó köves ösvényeken vándorolnak kunyhótól kunyhóig a hátizsákos turisták. A kunyhókban gázfűtés, takarók várják a fáradt turistát.
Abiskoból visszafordulunk, Kirunában tankolunk, majd a Gällivare - Jokmokk felé tartó országúton robogunk dél felé. Fáradtak vagyunk, felváltva vezetünk. A gällivarei Sjaunja Szúnyogmúzeum sem csábít megállásra. Pedig ott a távolsági busz is megáll a látogatást igényelő 10 percre.
Arvidsjaurban a Lapp Bagolyhoz címzett hangulatos vandrarhemben szállunk meg.
A kígyó, mely rávette Ádámot az édes baklövésre ravasz volt, mint egy róka”, olvasom az egyik elsárgult újságban. Embereket gyakran hasonlítunk állatokhoz, míg állatokat szinte soha. Pedig a medve könnyen lehet olyan dühös, mint egy méh, a zebracsíkos tigris is csaphat vércséként áldozatára, és a vízbe esett kutya is nézhet úgy ki, mint egy ázott macska, miközben a zsiráfnyakú hattyúk közül kihúzzák a partra.
Milyen igaz... Lássuk csak! A sebzett oroszlán úgy üvöltött, mint a hiéna. A kecske olyan büdös volt, mint a görény, a teknősbéka úgy mozgott, mint a lajhár, a szöcske akkorát ugrott, mint a bolha. Úgy-e milyen szokatlanul hangzik?
Álmomban a cinkék kiállnak a hangyaszorgalommal épített a fészkük szélére, és oroszlánbátorsággal védik meg vízilóként tátogó fiókáikat a hiéna szemekkel köröző vércse ellen.
Abiskoból visszafordulunk
A Lapp Bagolyhoz címzett vandrarhemnél
Kunyhótól kunyhóig vándorolnak a turisták
Hetedik nap: Arvidsjaur - Wilhelmina - Dorotea - Borgvattnet - Åsarna
Álmomban sem hittem volna, hogy valamikor „Lappföld fővárosában”, Arvidsjaurban ébredek. Szemerkélő esőben járjuk a város főutcáját. Széles, a közepén bőven van hely télen az eltakarított hó felhalmozására. A házak alacsonyak, a tűzoltóság nem engedélyez a leghosszabb létrájuknál magasabb épületet. Az egyik téren életnagyságú jávorszarvas szoborcsoport. Ha az országúton autóval egy ilyenbe ütközöl, akkor 400-500 kiló őrölthúsba fulladsz. A város szélén falumúzeum van, a közelben nyílt ezüstbánya teremtette munkalehetőségre idecsődült lappok egykori „munkásszállásai”.
Wilhelmina és Dorotea között többször megállunk gombát szedni az út menti erdőben. A skandináv erdő olyan, mint Ratosnyán, a Keleti-kárpátokban, nyolc-kilencszáz méteres magasságban. Nyaktörő, hepehupás talaját szél döntötte fatörzsek és mohával fedett kisebb-nagyobb szikladarabok borítják. Fenyves, alatta áfonya, az irtásokon málnás. Csak az óriási levelű sárga virágok hiányoznak. Van helyettük apró növésű vörösáfonya. A sok ismeretlen gombafajta között egy-egy a hirib és légyölő galóca. Soha nem olyan sötét az erdő, mint amikor az éjszakai ég fénylik. A mohával benőtt odúkból varázslók sátáni kacaja hallatszik.
Östersund előtt hatvan kilométerrel letérünk a főútról. Svédország leghíresebb kísértetházát, a Borgvattnet-i paplakot keressük. A hepehupás földutat a lehető legvékonyabb piros vonallal jelzik a térképen. Nagyokat zökkenve, hol a jobb, hol pedig a baloldalon vezetek. A faluban a templom előtt hagyjuk Toyotát, és gyalog folytatjuk a meredek úton a paplakig. (Jó kondíciója lehetett a papnénak.) A százéves épületben állítólag megmagyarázhatatlan jelenségek történtek. A lakatra zárt kísértetház falára kifüggesztett ismertető szerint a kísértet a hintaszékéből szokta kibillenteni a papot. A kísértetházban - Egy lélekkel sem találkoztunk - állítólag szálloda működik. Aki itt megszáll, diplomát kap a merészségért.
A borgvattneti kísértetház felé vezető bekötőúttól megszabadulva, könnyedén robogunk át skyttmoni „erdőbárók” látványos fapalotái között. Skyttmon falucska lakói rengeteg pénzt kerestek azzal, hogy nem adták el erdeiket a nagyvállalkozóknak, és 1874 és 1910 között kilenc, palotának beillő udvarházat építettek a világ végére. 1900-ban telefon, fűrészmalom és saját villanyerőmű volt a végtelen Jämtlandi erdők közepén fekvő faluban.
Östersundot kikerüljük, és Åsarnában egy útszéli sportszállóban szállunk meg. Parányi szobánk falán három sísapkás viking mutogatja az érmeit. A szauna nem működik. Sötétedés után lesétálunk a közeli tópartra. A közeli erdő mohával benőtt odúiból varázslók sátáni kacaja hallatszik.
Svédország leghíresebb kísértetháza
A skandináv erdő olyan, mint Ratosnyán
Nyolcadik nap: Mora - Stockholm
Sokáig alszunk, délre érünk Morába. Mora híres szülötte Anders Zorn (1860-1920) a svéd festőóriás, az akvarell mestere, a női test szépségének megszállottja. Képeinek gyűjteménye és a viking várra emlékeztető lakás-múzeuma a templom mellett van. A képtár falain konkrét, érzéki festmények: a meztelen nő a természetben: dicshimnusz a női test csalogató bájainak. Hétköznapi nők, kecsesen lépkednek a kopasz sziklákon, keresik a nádasban az utat a vízhez.
Zorn feleségével, Emmával
Isztambulba utazott nászútra. Útközben megszálltak Nagyenyeden és
Brassóban. Zorn három gyönyörű akvarellt festett Erdélyi tartózkodásuk
alatt, köztük 1885 októberében a
Skollärarhustru i Siebenburgen
- Tanítófeleség Erdélyben – című akvarelljét.
Zornék
egykori udvarháza (Zorngården) - gazdasági épületekkel körülvett,
palotához mérhető szürke, ősidőket sugalmazó épület - múzeum. Az ebédlő
ajtajának magas küszöbje, és az alacsony szemöldökfa önkéntelenül is a
fejét lehajtó hívatlan vendégre sújtó bárdot juttatja az ember eszébe.
Mora koronázatlan királya a templom temetőjében nyugszik.
Harangszó.
Három óra van, a közeli harangláb ablakai kinyílnak, majd becsukódnak.
Becsatolom a biztonsági övet, és kifarolunk a parkolóból. Hazáig meg sem
állunk.